Peter Jacksonnak sikerült a Tolkien trilógia legkevesébé "filmbarát" darabjából egy néhol vicces, néha ijesztő, ugyanakkor teljesen magával ragadó kaladfilmet csinálnia.

A Gyűrű szövetsége első órája gyönyörűen bemutatja Középfölde világát, de utal már a leselkedő veszélyre is. Frodo, a hobbit útnak indul, hogy elpusztítsa a gyűrűt, a sötét Szauron hatalmának eszközét.

Frodo útitársa Gandalf, a varázsló és a Középfölde különböző lényeiből szerveződött Szövetség. Hőseinknek orkokkal és más szörnyekkel kell megküzdeniük, de le kell győzniük a gyűrűből áradó sötét csábítást is.

A gond csak az, hogy még három óra is igen kevésnek tűnik a történet kibontására. Attól a pillanattól kezdve, hogy Liv Tyler tündehercegnőként feltűnik, kicsit leül a tempó. Bár egyik üldözés követi a másikat, a dolog sematikussá válik. Jackson az ork seregek bemutatásával mesterien érezteti a gonosz hatalmát, a jó erők megjelenítésével viszont gondja van - és ehhez csak gyenge segédeszköz a kissé életlen fókusz és az erős háttérfény. A filmnek ezek az effektjei nagyon gyengéknek tűnnek a többi, lélegzetelállító trükkhöz képest.

A szereposztás ugyanakkor jobb nem is lehetne. Wood tökéletes, mint a törékeny, kicsit butuska főszereplő, akinek eltökéltsége a történet előrehaladtával csak egyre nő. Billy Boyd és Sean Astin jelentik a komikus ellensúlyt, míg Viggo Mortensen és az általa alakított Aragorn a maga titokzatosságával ejti rabul a nézőt.

A borongós hangulatú, feszült és a karddal mesterien bánó Mortensen valójában a film legnagyobb erőssége. Ha összehasonlítjuk Woodal, akkor olyan, minthat Han Solót állítanánk párhuzamba Luke Skywalkerrel a Csillagok háborújából.

Apropó, George Lucas. A veterán rendezőnek jobb lesz vigyáznia, mert lehet, hogy a Gyűrűk ura következő része kemény kihívás lesz a Csillagok-szériának.